Levelek odaátról, vagyis igazság a túloldalról

Múlt péntekről szombatra virradó éjszakán meghalt a szerbiai "Big Brother" ház három volt lakója. Stevan Zečević Zeka (24) Zorica Lazić (24)  Elmir Kuduzović (26).

Vladimir Sarić volt az autó negyedik utasa, aki életbenmaradt. Ő az anyósülésen foglalt helyet. Egyenlőre még hivatalos boncolási jegyzőkönyvet nem adtak ki, de a tragédia túlélőjének nyilatkozata szerint a soffőr, Elmir Kuduzović egy sört fogyasztott indulás előtt.

Az obrenováci rendőrszég vizsgálatai szerint a soffőr nem a jeges útviszonyoknak megfelelően vezette a Citroen C-4es márkájú gépkocsit. Az egyik kanyarban jégre hajtott, és az helyett, hogy fékezni kezdett volna, a gázra lépett, majd  elveszitette az uralmát a kormány fölött. Az autó előbb egy fának ütközött, majd a Vukodraž folyó jeges vizébe zuhant.

A Big Brother show-t megszakitották, és a szervezők úgy döntöttek, hogy a bentmaradt versenyzők között szétosztják a pénznyereményt.

Mostanában folyamatosan csalódások érnek. Szerencsére még nem állok a felnőtté válás azon fokán, hogy meghagyjam a természetes hajszinemet, úgyhogy továbbra is naivan és szőkén tekintgetek a világba, de !! (gyerekek remélem nem olvassák ezt a cikket,- elfelejtettem kitenni a plussz tizennyolcas karikát- meg az előzőt sem amiből az adatokat loptam)

Viviszekció -részlet

Haldoklom. Most már én is. Mert nőnek lenni jó.Mert a nők soha nem betegek. Csak mutyiban, délután, esetéleg estefelé egy órácskát. Miután délelőtt átvették az első gimnázium anyagát, megfőztek egy tonna ennivalót az afrikai éhezőknek, kimosták az ég kékjét, és akkurátusan ki is teregették némán a száritókötélre, hogy holnap is szép idő legyen, összegereblyézték az erdők lombját, elaltatták a csigákat, a gilisztákat, a vakondokat és a kis Balázst.

Akartam irni valamit, de utánna meggondoltam magam, és mégse.. úgyhogy most a látszat csal. NEM irom meg a mesét a fáradt, öreg fájóslábú irodalmi kritikusról, aki mint egy vezérbika üldögél az őt körülvevő hölgykoszorú-háremben, és már nagyon szeretné valójában, hogy békébenhagyják, már ne kéne neki bizonyitgatni, hanem nyugodtan mélázgathatna a múlton, elmerengve azokon az időkön mikor még fiatal volt, és birós, hagyják napi kávéját szürcsölgetni, pihenni sötét odújában.

Hajnali négy óra. Forgolódom az ágyban. Nem birok aludni. Egy téma kikivánkozik belőlem. Nem csoda, hogy az irók többnyire magányos emberek. Ki vagyok én? Ki vagyok én , szőkén, barnán, tizévesen, húszévesen és éretten? Mindig ugyanaz, vagy állandóan változó? Megújul a tartalom, vagy csak rakodnak rá az ujabb rétegek?

Most jó. Most szép volt ez a tél, röpült veled az idő. Mi vagyok én neked? Nem tudom. Ezt csak te mondhatod meg. Azt tudom, hogy mi akarok lenni. Én akarok lenni neked a kenyér, a só, a levegő, a napfény. És ez vagy te is nekem. A reggeli ébredés, az álmosan bepötyögtetett néhány szó. A napközbeni, összefonódott, táncoló gondolataink. Némelyik gyökeret, majd indákat növeszt. Túlnő rajtunk, és más emberek lelkébe is magokat ültet. Én, én vagyok. Még nem teljesen, de már sokkal inkább. Lassan lekerülnek rólam a láncok, de az ostor még a fejem felett van, és néha dörren, fekete csikot húzva maga után. De már a bőröm nem sérti fel. Védőburkot alkottál rá, bevonta láthatatlan anyaggal az irántad érzett szerelem. És már nem fáj annyira az ostorcsapás. Csak egy pici csikot hagy a bőrömön. És az gyorsan múlik. Te vagy nekem, és az irás. Ez a két láthatatlan orvosság. Ezek alkotják a köpönyeget rajtam. Egyszer, egy régi februárban, mikor az éles, bántó fényre ébredtem, egy nagyonfehér szobában. Körmeim alatt alvadt vér, csuklóim bepólyálva. Szemeimből könny csurgott, mert akkor már tudtam, tudtam, hogy itt maradtam. Bármennyire is szerettem volna elmenni, becsapni az ajtót erre a valamire, amit van, akik ÉLET-nek neveznek. Én akkor nem éreztem annak. Csak egy felesleges tehernek, egy rákos daganatnak, amivel az ember kel és fekszik, hiába nem akar rágondolni, akkor is VAN.

Megint alattomos és hirtelen módon abba lettem hagyva. Elaludt, rámunt,elment, elveszett(érvényteleniti… ja, még nem).

Mindenesetre megint itt kuksolok magamrahagyva.Útálom, ha nem velem foglalkoznak.Ez most vicc. Vagy nem.Mellékhatások tekintetében keresse fel az ismerőseimet.

Egyáltalán nem erről akartam irni.
Ez nem jó.
Két másik blogot is kezdtem előkésziteni
Ez jó.
Mióta leszoktam a dohányzásról, azóta felszedtem három kilót.
Ez nem jó.
De viszont sok hasznos dologra rájöttem, ami szolgálhat mások okulására is
Ez jó.

Ahogy olvasgattam ezt az utolsó blogbejegyzésemet, hogy soha nem kaptam olyan ajándékot karácsonyra, mint amilyent szerettem volna... lehet, hogy ebből egy néhány embernek az jön le, hogy én is úgy gondolom, hogy a karácsony lényege az ajándékokban van, lehetőleg az ajándékok kapásában, és hogy a karácsonyról alkotott véleményem megegyezik a globális fogyasztói társadalom véleményével: költeni, loholni stresszelni minnél többet karácsony előtt, hogy azután mikor elérkezik a Szenteste, ott ülj a teritett asztal mellett, üres zsebbel, zöldre váltan az idegességtől, és szemléld az úgyszintén fapofát vágó családtagjaidat, és azt kérdezd magadtól "MIRE VOLT EZ JÓ EGYÁLTALÁN??" EZ a karácsony??

Kedvesemmel már többször nekifutottunk ama titok megfejtésének, hogy mire jó a kritika, sőt jó e valamire egyáltalán. Mi ketten, két amatőr, írást kedvelő ember. Nem iró, mert még majd valaki sértve érzi magát. Nem… mi csak a saját lelkünk gyönyörűségére rakjuk a kis fekete micsodákat a monitoron egymás mellé, amik szóvá, a szavak mondatokká, és a mondatok mondanivalóvá állnak össze. Nem valami magasröptű eszmefuttatássá, hanem csak a saját kis szürke világunk béka segge alóli perspektivájának szemléletévé. Úgyhogy nem kell aggódni, hogy sok vizet zavarunk az okfejtéseinkkel, és egyetlen igazi irónak sem vesszük el a kenyerét, mert a mi kis mezei eszmefuttatásunkkal nem emelkedünk magasabb irodalmi szférákba, hanem megmaradunk a blog kategóriában, ami mint tudnivaló, nem lira, nem novella, de még nem is karcolat, hanem blog, más néven virtuális napló, és naplót irni tud minden álmodozó, romatikus lelkű kamaszlány, sőt minden idióta féleszű hülye is, aki megtanulta a betűvetés nemes tudományát.